6. rész/ 1. Félelmetes!

 Ismét egy rövid rész, de se időm sem erőm nem volt többet írni. Komolyan már első nap is kaptunk tanulni valót... Na mind1. Sietek ahogy tudok! Remélem azért tetszik majd!! Köszi minden komit és pipát és b*asszus 4 feliratkozót *o* !! <3 Hihetetlenek vagytok!! (sorry a hibákért)

" Azt hiszem az életem fontosabb mint az önfejűségem ezért átkaroltam a derekát."
A félelem még mindig átjárta a testemet, de igyekeztem ezt leplezni.
Egyre csak gyorsabban hajtott a hajamat már teljesen szétfújta a szél és a hideg levegő pedig kicsípte az arcom. Bár mennyire is próbáltam távol maradni Luketól lehetetlen volt. Muszáj volt a hátának dőlnöm különbem a kanyarban biztos leestem volna.
Éreztem ahogy egy aprót kuncog a tetemen. Biztos azt hiszi most megadtam magam.
Úgy tűnik a karkötős dologról elfeledkezett bár ebben nem igazán hiszek, de amíg nem említi addig nem lehet gond.
- Honnan van a karkötő? - szólalt meg rekedtes hangján. Abban a pillanatban lefagytam. Azt hiszem túl elhamarkodottan gondolkodtam.
Magamba szitkozódtam, de egy szót se szólalt.
- Azt kérdeztem honnan van? - emelte fel a hangját.
Egyre gyorsabban ment pedig azt hittem ez lehetetlen a szívem pedig, már a torkomban dobogott.
- Luke lassíts már! - ordítottam.
- Most kérdezem meg utoljára, kitől kaptad?!
Alig tudtam magam tartani éreztem, ahogy kezeim csúszni kezdenek. Tudtam, hogy úgysem segítene rajtam én meg lezuhannék.
- Lu..ke! - sikítottam dadogva. Éreztem, ahogy testem minden egyes porcikája remeg. Ő csak kacagott, de tudtam nekem nincs sok hátra.
- Nem hallom!! - mondta még mindig nevetve. Bármennyire is próbáltam nem tudtam vissza tartani a könnyimet amik lassan potyogni kezdtek. Láttam, ahogy a sebesség mérő csak gyorsul. A félelem elvakított. Muszáj volt elmondanom vagy képes és hagyja, hogy meghaljak.
- A..ashtől. - ziháltam. A motor lassan elkezdett lassulni, de még mindig túl gyors volt.
- Álj meg! Azonnal állj meg! Te nem vagy normális! - próbáltam ordítani, de a folyton megcsuklott a hangom. Egyszerre voltam dühös ijedt és gyenge is. Annyira gyűlöltem, hogy azt szavakba nem lehetett kifejezni.
Végre meg állt én pedig azonnal leszálltam és üvöltözni kezdtem vele.

 
Amikor észre vette a könnyeimet egy kaján mosoly jelent meg az arcán ami engem csak fel hergelt és megütöttem. Egy óriási csattanás hallatszott és a vöröslő helyhez kapta a kezét.
- Te hülye liba! - szitkozódott. A fejét felemelte és a tengerkék szempár helyett már csak feketeség jelent meg. Egy ijesztő mosoly keretében megindult felém, de én automatikusan hátrálni kezdtem. Míg bele nem ütköztem egy oszlopba és nagyot nyeltem. Már összeszorítottam a szemem és vártam a legrosszabbat, de semmi sem történt így lassan kinyitottam a szemeimet. Calum ép Luke vállát fogta és magyarázott neki míg Luke ingerülten reagált a fiú minden szavára. Kezdem úgy érezni, hogy van benne valami ijesztő, de még is kíváncsi vagyok, hogy mi az. Még magamat sem értem nem, hogy még őt és ezt az egész banda ügyet...
- Majd én elviszem! - biccentett felém Michael. Elég furcsán érintett az apró törődése mivel ő sose szólt hozzám. Luke nem szólt semmit, de mielőtt megtehette volna én már Mikey mögött ültem a járművön. Az előző motoros "kalandomra" még vissza gondolni is borzasztó. Ahogy a rémképek át szelték a fejem minden porcikáját összerezzentem és a kezem remegni kezdet....
Úgy tűnik Calnak valahogy sikerült lenyugtatnia Lukeot mert Mikey felé intett aki lassan megindult. Úgy tűnik ez volt a jel...
Ő teljesen máshogy vezetett mint Luke, nem túl gyorsan ép megnyugtatóan. A hűs levegő már csak csikizte az arcom és a hajamat épp, hogy megemelte. Sokkal biztonságosabbnak éreztem Michaelel az utat mint Lukeal. Egész úton az az ijesztő szempár jutott eszembe és a megfeszült teste a még ijesztőbbé tette a hatást. Viszont erről a karkötő dologról még mindig nem tudok semmit és csak remélem nem sodortam bajba Ash-t.
**
Párperc után meg is érkeztünk a házunkhoz. Nagy nehezen lemásztam a motorról és feszengve álltam mellettem. Mikey már indult volna, de én megfogtam a vállát, így maradásra bírtam. Megfordult és kérdően nézett rám, de a tekintete még mindig kemény volt.
- Köszönöm! - mondtam lehajtott fejjel és a lábammal egy kavicsot kezdtem el rugdosni a földön.
- Ne köszönd! Nem miattad tettem! - válaszolt majd lerázta a kezemet magáról és már el is hajtott. Kicsit rosszul esett a reakciója, de mit tehettem volna. Egy nagyot sóhajtottam és bementem a házba.
- Hol voltál? Már vagy negyedórája itthon kéne lenned! - ripakodott rám anya.
- Neked is szia.. - válaszoltam. Már nem volt lelkierőm ezek után veszekedni vele.
- Hogy mondtad? - emelte fel a hangját és a kezeit mérgesen a csípőjére tette.
- Sehogy... - forgattam a szemeimet, de ezt már nem láthatta mert már a lépcsőhöz indultam így háttal álltam neki.
Szerencsémre nem folytatta a veszekedést így gond nélkül feljutottam a szobámba. Az eső ismét megeredt és én eleve álmos voltam a suli miatt ezért úgy gondoltam, hogy behúzom a függönyöket és lepihenek. Addig is kiverem a fejemből a mai nap eseményeit amitől még mindig remeg a lábam, ha rá gondolok és érzem, hogy a szemeim is csípni kezdenek. Nem értettem miért miért félnek ennyire Luketól, de kezdem megérteni. Úgy tűnik ő nem viccel... És amit ma tett azt sose bocsájtom meg neki! Nem mintha annyira érdekelné őt, hogy ki mit gondol..., de nem engedem, hogy még egyszer azt lássa, hogy félek!
A függönyt megragadtam és elkezdtem beljebb húzni amikor villámlott egyet és kicsit megugrottam. Lenéztem az udvarra és egy óriási mosollyal találtam szembe magam. Lefagytam és csak egyenesen a szemébe bámultam. Az eső még mindig zuhogott, de ő meg sem mozdult. Ott állt egy fekete kapucnis pulcsiban és csak nézett, de a legérdekesebb, hogy egy fehér esernyő volt nála amit egyáltalán nem értettem.
 
 Kezdet gyűlni bennem a harag amit talán az idegesítő mosolya válthatott ki, de nem is volt érdekes. Ismét megfogtam az anyagot és behúztam magam előtt, de nem mozdultam onnan. Vártam párpercet majd ismét széthúztam, de addigra Luke már nem állt ott így egy mondhatni nyugodt sóhaj kíséretében visszahúztam az anyagot.